Malomipari számlák

Tudtad, hogy Budapest a XIX. század végén Európa legnagyobb malomipari központja volt?

A korszerű lisztelőállítás megalapozója Széchenyi István, a Pesti Hengermalom Társaság 1841-ben üzembe helyezett gőzmalmának alapítója volt. E hengermalom volt az első hengerszékekkel és gőzgéppel felszerelt nagy őrlőmű, amely azután mintául szolgált a malomépítészetben.

A hivatalos statisztikák szerint 1863-ban 147, 1873-ban már 482 gőzmalom volt üzemben. Ez utóbbiak között szerepel 13 budapesti és 20 vidéki malomipari részvénytársaság.

       Néhány számla, mely hűen illusztrája a hazai malomipar nagyságát:

Budapest a XIX. század végén Európa legnagyobb malomipari központja volt, és az amerikai Minneapolis után a világranglista második helyén állott. A XIX-XX század forduló idején az ország malomipari őrlési kapacitása évente mintegy 7 millió tonna gabona feldolgozását tette lehetővé. A termelés ezekben az években 4–5 millió tonna között változott.

A nagy malmok múlt századi korszerűsítésében igen nagy szerepe volt Ganz Ábrahámnak (1814–1867), aki öntödéjében 1845-től gyártott malomipari berendezéseket.

A hazai malomipar már az 1860-as években túlszárnyalta az osztrák malmok műszaki színvonalát.

Jelentős változást hozott az első világháború, amikor is a malomipart teljes állami irányítás alá helyezték. Az állam bizományosaként 1915 júniusában megalakult a Haditermény Rt., amely később begyűjtő szervként központi gabona- és lisztgazdálkodási tevékenységet folytatott. A gabonahiány és a később bevezetett jegyrendszer visszavetette a gabonaipart.

A trianoni békediktátum következtében Magyarország mezőgazdasági, elsősorban gabona- és lisztkivitelre volt utalva, mivel a liszt valutaszerző szerepe felértékelődött.

A magyar valuta megszilárdulása után felszabadították ugyan a lisztforgalmat, de addigra már a magyar liszt vámokkal védett külpiaca elveszett és a Trianon után a nyomorúságos kereseti viszonyok miatt a belső fogyasztás is csökkent.

1920-as évek elején a malomipari kapacitások 30 százalékáig sem voltak kihasználva. Ez a malmok számának jelentős csökkenését hozta maga után.

1920-as évek végére némi javulás következett be az iparágban, de a gazdasági világválság és a beköszönő második világháború idején egymás után jelentek meg azok az állami intézkedések, amelyek a gabona- és lisztgazdálkodást szabályozták.

A közellátás érdekében megszüntették a malmok önálló kereskedelmi tevékenységét és bevezették a liszt- és kenyérjegyrendszert. Az állam határozta meg azoknak a malmoknak a körét, amelyek közellátási őrlést végezhettek.

Mára már elvétve találunk funkcióval bíró régi malomépülteket. Ahhoz azonban, hogy el tudjuk képzelni, milyen jelentős ipari létesítmények voltak a malmok, segítséget nyújtanak számunkra a malomüzemek korabeli számlái.

Az épületkomplexumokról készített lenyomatok a mai kor emberének ipartörténeti rácsodálkozást és esztétikai élményt adhatnak.

A fenti szövegrészletek Dr. Halkovics Lászlónak, a XXXIV. Statisztikatörténeti Vándorülésen 1997. április 25-én megtartott „A MAGYAR MALOMIPARI STATISZTIKA TÖRTÉNETE, 1850–1950.” című előadásából származnak.

(http://www.ksh.hu/statszemle_archive/1997/1997_08-09/1997_08-09_708.pdf)

Az illusztrációként bemutatott képek a SASE Kft. kortörténeti magángyűjteményében lévő számlákról készültek.

Kapcsolódó dokumentumok:

• 1102_file1_elso-budapesti-gozmalom-cimlap-kep.jpg

További szakma anno cikkek